report from the concert in Budapest

Nem tudom, valakinek mond-e valamit az a név, hogy Tito Larriva. Vagy esetleg Roberto Rodriguez? Azért ez már nyilván többek fülében cseng ismerősen. Hiszen nem kevesen láthatták anno 1995-ben a Desperado című múvit Antonio Banderassal és Salma Hayek-kel a főszerepben, vagy esetleg 1997-ben az Alkonyattól pirkadatig-ot George Clooney-val, és Quentin Tarantino-val.

Nos, ha ez megvan, akkor ez pár dalcím is ismerősen hangozhat: After dark, Back to the house that love built, Strange face of love. Nos, míg az első az utóbbi, addig a másik kettő pedig előbbi film betétdalát szolgáltatta, s így vált ismertté ez a bandanév Mexicóból: Tito And Tarantula. A három „morcos” pasast, és egy szimpatikus hölgyet soraiban tudható formáció az utóbbi filmben fel is bukkant, mint vámpír rockzenekar, a Titty Twister állandó fellépői. Ott hangzott el az a sláger, ami alapján azóta is mindenki beazonosítja őket, s erre a dalra hangzik a legnagyobb ováció is koncertjeiken, mint jelen esetben is volt a Dürerben.

Elég későn, talán hétfőn jutott el hozzám a buli híre, és már le is csaptam rá, és egy interjú után rohantam a városliget melletti szórakozóhely felé, hogy a 2003-as Sziget Fesztivál után újra megnézhessem a roppant szimpatikus formáció-t Back Into The Darkness című új lemezük turnéjának hazai állomásán. Amikor megérkeztem még semmi sem volt a kerthelyiségben, pedig jó idő volt, és a program is úgy ígérte, hogy csak rossz idő esetén kerül a nagyterembe a hangzavar. Ennek ellenére mégis ez történt, így hát egy sörrel és cigivel a kezemben, fényképezőgéppel a nyakamban végigizgultam az előbandát, majd kezdődött a show. Egyszerű színpadkép, egyszerű világítás, és nem egyszerű emberek. Ahogy az intró után kisétáltak a színpadra, és csaptak két tenyérrel a lecsóba, az nem volt semmi. Ugyan az új lemezzel nem vagyok még közeli barátságban, de azért már felismertem pár ismerős futamot, dallamot, témát. De ennek ellenére végi élvezetes buliban volt részem, és a többszáz résztvevőnek is. Tito Larriva énekes-gitáros végig jó hangulatban leledzett, mosolygott, poénkodott, összekötött hajával, és sötét napszemüvegével (ezektől később megszabadult) annak ellenére volt megigéző, hogy nem egy szépfiú, de annyira emberi, és közvetlen, még így színpaddal elválasztva is, hogy kevés az ilyen, főként aki olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Rodriguez, Tarantino, Clooney, stb. Ez a közvetlenség abban is megnyilvánult, hogy egy rajongó az első sorból felnyúlt a mikrofonállványához, és lenyúlt egy pengetőt, amire ő csak mosolygott a srácra, neheztelésnek, vagy ilyesminek nyoma sem volt az arcán. A többiek sem voltak persze visszafogottak, kivéve talán a basszusgitáros Caroline Rippy-t, de a dobos Alfredo Ortiz nagy elénnal nyomult, és látványosan dobolt, meg persze precízen, de Steven Hufsteter szólógitáros is olyan szólókat nyomott, jó ízes blues-os, rockos dolgokat, hogy majdnem becsináltam tőle.

Érezni lehetett, hogy ezek az emberek nem a pénzért csinálják. Mondjuk ezt a zene is igazolja, ami cseppet sem pouláris. S ahogy sorjáztak a dalok, és repült elé a játékidő, úgy érkeztünk az este fénypontjához, ami nyilván többeknek akkora élmény marad, amekkorában nem sok része van egy halandó rajongónak. J Az Aftrer Dark alatt jött a közönség színpadra invitálása, mire az egész első két sor odafent ropta, és rázta a fejét Larriváékkal.

Itt aztán egymás után elnyomták az említett filmdalokat, majd jött az egyik lendületes – szinte punkos – tétel a Tarantism albumról, az Angry Cockroaches. Erre szintán nagy őrület vette kezdetét, főleg az utolsó negyedben, közönségénekeltetés, ugrálás, stb.

Azt kell mondanom – na nem kell, de muszáj, mert így gondolom – ez a gárda megérdemelne ennél több elismerést is. Ahogy az a csapat is, amely leszervezte őket ide, nekünk, hogy részesei lehessünk az ÉLMÉNYNEK! Köszönet tehát a szervezőknek a fáradságért, és a segítőkészségért, hogy ez a cikk, és a fotók elkészülhessenek.

Atilla